Végre, végre, végre: elindult a 33 kívánság akció!
Most már, utólag elmondhatom, hogy eléggé aggódtam. Ez mondjuk szokásom nekem, de ha lehet, most még inkább. Egyrészt mert sok munka van benne, másrészt, mert nagyon szerettem volna, ha “működik a dolog”, harmadrészt meg mert… abból baj nem lehet.
Az úgy volt, hogy hónapokkal ezelőtt kitaláltuk, hogy teljesítjük 33 gyermek kívánságát. Illetve nem is mi, hanem inkább mi, az olvasókkal együtt. Valahogy azt képzeltük, jó lenne, ha nemcsak úgy uk-mukk-fukk teljesülnének az álmok, mert mondjuk valami gazdag nagyvállalkozó idejön és kicsengeti rá a pénzt, hanem jó volna, ha igazi összefogás lenne ebből, egy olyan közösségi izé, amiben nekik is jó, neked is jó, nekünk is jó; mindenkinek jó.
Telefonálgattunk sokat, felkutattunk alapítványokat, jártuk az országot. 33 olyan gyereket kerestünk, aki rászorul. Nem, nem feltétlen pénzre (bár vannak olyanok is közöttük), inkább a jó élményekre. Mert mondjuk sokáig nem volt része bennük, mert szeretetlenségben élt, nélkülözésben esetleg betegséggel küzd.
Kértük, levélben írják le legnagyobb vágyukat, mi pedig összekalapálunk nekik egy weboldalt (ha már úgyis ez a hivatásunk). Egy szabályt hoztunk: ne tárgyat vagy pénzbeli adományt kérjenek, hanem szolgáltatást, élményt, programot. Nem vizsgáltuk a jelentkezők hátterét, ezt rábíztuk az őket közelről ismerőkre.
Megismerkedtünk mindegyikükkel, beszélgettünk nevelőikkel, szüleikkel, készültek fotók… és összeállt az oldal. Aztán vártuk, hogy jöjjenek az olvasók. Azok, akiket megmozgat az ötlet, akik majd kiválasztanak egy-egy kívánságot és elszánják magukat, hogy teljesítik.
Na, és itt jön az aggódás tárgya. Merthogy (elnézést mindenkitől) nem hittem, hogy ez menni fog. Vagy inkább: nem voltam biztos benne. Lesz vajon legalább 33 ember, aki rákattint majd a “Segítek” gombra? A fejében, és aztán a képernyőn is?
Lesz, aki majd felhívja a barátját, hogy te, figyelj, láttad ezt vagy azt a gyereket? Kéne neki segíteni!
Vagy hogy: tudod, ennek és ennek pont lovardája van, hátha el tudná intézni! – és hasonlók.
Szokásomhoz híven egy sor vészforgatókönyvem volt arra az esetre, amikor majd itt állunk jelentkezők nélkül, és futkoshatunk Bácsalmástól Kerekharasztig, amíg minden kívánságot teljesítünk. Már láttam magam, amint Kanalas Gyurival ülök a rally autóban, Galyas Gáborral falat mászom, Rózsa Viktorral meg vidrákat tutujgatok. Nos, nem mintha ne szeretném a terepmunkát, de ez azért esetenként sok lett volna.
Na, de a lényeg, hogy úgy néz ki, nem kényszerülök erre sem én, sem a szerkesztőség. Ugyanis már az oldal élesítésének 9. percében megérkezett az első felajánlás Tobai Róberttől, a Columbus étterem konyhafőnökétől: “Én szívesen megmutatnám Magyar Ricsinek, milyen egy profi konyhában főzni! :)”
És aztán írtak sorban mások is: barlangászok, tesztpilóták, kamionsofőrök, kisemberek és nagy cégek… mind megtalálták a rájuk szabott kívánságot, a “nekik való” gyereket.
Jó olvasni a leveleiket. Ritkán jó, ha az embernek nem lesz igaza, de most nem bántam.
Azért persze annyira nem rózsaszín a sztori, hogy minden gyerek egyből megtalálja a maga “jó tündérét”; van, aki (virtuálisan legalábbis) elárulva várakozik a sarokban, hátha megjön az ő teljesítője is.
Van köztetek, akinek van zenestúdiója? Vagy ismerőse egy zenestúdióban? Aki természetfilmeket készít vagy állatokat fotóz? Aki szeret gördeszkázni vagy ismer olyat, aki szeret? Aki tudja, hogyan lehet eljutni a Swarovski gyárba vagy jóban van pankrátorokkal? Esetleg veterán falmászó? Ha te ilyen vagy kérjük, jelentkezz! Van hátra még egy hét, amíg megteheted.
Kempf Zita
szerkesztő
Nők Lapja Café